„Maga tud jobbat?” – vágott vissza. Azt kérdeztem tőle, hogy még mindig hisz-e benne, hogy Izrael és egy jövőbeli Palesztina létezhetnek egymás mellett, mire a sok béketárgyalást látott palesztin ex-miniszter rövidre zárta a vitát. Idegesítette, hogy még mindig ennél a kérdésnél tartunk.

Azért ment el múlt pénteken a francia külügyminisztérium által szervezett, a kétállami megoldásról szóló rendezvényre, mert muszáj újra és újra elmondani, hogy a béke Izrael és Palesztina kölcsönös elismerésén múlik. Minden nehézség ellenére, a bombák és rakéták össztüzében is erről kell beszélni, mert milyen más lehetőség van?

A palesztinok a tengerbe hajigálják az izraelieket?

Az izraeliek Egyiptomba, Libanonba, Szíriába és Jordániába űzik a palesztinokat?

Az egyik nép valódi népirtást követ el, és az utolsó emberig lemészárolja a másikat?

Szerencsére egyik forgatókönyv sem hihető. Mindegyik szörnyű lenne, és bár a kétnemzetiségű állam ötlete csábítónak tűnhet, egyszerűen irreális, mivel a palesztinok éppúgy ragaszkodnak egy nemzeti államhoz, mint az izraeliek.

A kétállami megoldás az egyetlen út. Nincs más, és elsősorban azért kerül ma újra előtérbe, lassan, túl lassan, de biztosan. A Hamász azt hitte, hogy október 7-ével végleg eltemeti ezt a lehetőséget. Az izraeli jobboldal és szélsőjobboldal azt remélte, hogy elfeledteti azzal, hogy porig bombázza Gázát és rettegésben tartja Ciszjordániát, de semmi sem segített.

Ez a megoldás, amelyben nem is olyan rég csak nagyon kevesen akartak hinni, most új békepárti aktivistákat terel közös táborba: izraelieket és palesztinokat egyaránt. Franciaországgal az élen egyre több állam áll ki mellette. A második ok pedig, amiért a szemünk láttára támad föl ez az utópia, az az, hogy a barbárság zsákutcába vezetett.

A Hamász mészárlása nem adott új erőt vagy lendületet a palesztin nemzeti mozgalomnak, hanem éppen ellenkezőleg, több százezer családot taszított leírhatatlan, háborús kétségbeesésbe. És mi Benjamin Netanjahu mérlege a másik oldalon?

Azt hitte, kihasználhatja október 7-ét arra, hogy egyszer s mindenkorra elpusztítsa a Hamászt, visszaszerezze Gázát, felszámolja Irán térségbeli szövetségeseit és megdöntse az iráni rezsimet, de a Hamász és a Hezbollah, habár meggyengültek, nem semmisültek meg, Donald Trump egy csapással megnyerhetőnek hitt háborúja nem tudta legyőzni az iráni rendszert, Izrael nemzetközi megítélése pedig igazán mélyre süllyedt.

Benjamin Netanjahu sem bizonyult jobb stratégának, mint a Hamász, és mit tehet most Izrael a mindenki által elfeledett, mindenüktől megfosztott gázaiakkal, akik romok és patkányok között élnek? Szobalányok és úszómesterek lesznek Donald Trump gázai riviéráján? És mit tehetnek az izraeli szélsőjobboldali terroristák a ciszjordániai földművesekkel, akiket annyira szeretnének elűzni a földjeikről?

Az az igazság, hogy a két nép rossz pásztorainak fogalmuk sincs róla, hogy mit csináljanak a megtépázott nyájaikkal, és nem is tudnak nekik ajánlani semmit. Csődöt vallottak, és a következő hónapok izraeli és palesztin választásai új szereplőket emelnek majd a hatalomba, akiknek szembe kell nézniük a szélsőséges mozgalmak kudarcával, és kiutat kell keresniük belőle, megkísérelve, hogy újból utat nyitnak a béke felé.

Azok a jó szándékú palesztin és izraeli férfiak és nők, akiket Franciaország nemrég a „Két nép, két állam, egy jövő” szlogen köré gyűjtött, ma még csak egy maroknyi utópista, de a valóság az ő oldalukon áll. Őket kell bátorítani. Nekik kell nemzetközi támogatást nyújtani, és elsősorban Európa, Izrael első számú kereskedelmi partnere és a Palesztin Hatóság első számú pénzügyi támogatója kell, hogy segítsen nekik.

Fénykép: Musa Alzanoun @Pexels