Mi sem fogjuk elfelejteni, elnök úr, hogy „gyávának” nevezett minket, és azzal fenyegetett: emlékezni fog rá, hogy nem álltunk az ön oldalára a háborúban.

Nem fogjuk elfelejteni, mert habár a düh és a faragatlanság beszélt önből, amikor ezt mondta, az egész túlságosan is jól kifejezi, hogy mik vagyunk mi az ön szemében.

Nem szövetségesek, hanem tartalékosok.

A szövetségeseivel egyeztet az ember. Legalábbis megkérdezi a véleményüket. Ha még azt sem, legalább figyelmezteti őket, ha olyan döntéseket készül meghozni, amelyek súlyos következményekkel járnak a számukra. Ön viszont kész tények elé állított minket. Nekünk, európaiaknak kellett egyik pillanatról a másikra Ciprus, egy uniós tagállam segítségére sietnünk. Nekünk, franciáknak kellett azonnal megszerveznünk a Perzsa-öbölbeli országoknak a védelmét, amelyekkel biztonsági megállapodásaink vannak. A mi gazdaságainkat sújtotta azonnal az olajár-emelkedés, de önnek csak akkor jutottunk az eszébe, amikor a saját nehézségeivel szembesült.

Mivel nem számolt azzal, hogy az iráni rezsim lezárhatja a Hormuzi-szorost, hirtelen ránk, Európára hárult a feladat, hogy újra megnyissuk. Hogyan? Milyen munkamegosztással? Milyen végső céllal? Erről semmit sem mondott, és valószínűleg nem is volt róla elképzelése. Ez egy parancs volt, pont, anélkül, hogy szó lett volna bármilyen politikai egyeztetésről vagy akár egy közös vezérkari ülésről. Engedelmeskednünk kellett volna, de Európa nem egy gyalogezred, ami sípszóra haptákba vágja magát.

A válaszunk tehát az volt, hogy „nem”. Ráadásul egy magától értetődő „nem”, hiszen minden európai ki merte kimondani, még a leginkább atlantista gondolkodásúak is, még azok az országok is, akik az egykori Szovjetunióhoz tartoztak és határosak Oroszországgal; egy látványos „nem”, mert az Unió egyhangúlag elhatárolódott Washingtontól, ami soha korábban nem történt meg. És mégsem dőlt össze a világ.

„Nem fogom elfelejteni” – mondta nekünk, súlyos utalással az Atlanti Szövetség jövőjére, de jobb lenne, ha arra is emlékezne, hogy még az Egyesült Államoknak is szüksége van szövetségesekre, hogy éppen most tapasztalta ezt meg, és hogy a szövetségeseket egyenlőként kell kezelni, nem pedig vazallusként. Gondoljon erre is, mert hova vezetne, ha engedne a kísértésnek, hogy kilépjen abból a szövetségből, amely olyan régóta összeköt minket, amerikaiakat és európaiakat?

Ne gondolja, még álmában sem, hogy ha kilépne a NATO-ból, akkor feldarabolhatná az Európai Uniót, és feloszthatná Európát a barátja, Putyin és saját maga között, amerikai és orosz befolyási övezetekre. Nézze meg, mi történt éppen. Jusson eszébe az az elszántság, amellyel visszavertük a próbálkozását, hogy elcsatolja Grönlandot Európától.

A NATO felbomlása csak felgyorsítaná a folyamatot, aminek a végén létrejönne a közös európai katonai védelem, és egy valódi európai politikai unió, egy olyan egyensúlyteremtő hatalom, amelyre ennek az évszázadnak szüksége van ahhoz, hogy ne fulladjon bele Kína és Amerika párharcába.

Már nekiláttunk ennek a munkának. Elindult a folyamat, de ha ön kisiklatja a szövetségünket, akkor azt, amit a NATO-n belül szerettünk volna megvalósítani: hogy fokozatosan egyenlő felek közötti együttműködéssé alakítsuk, egyedül fogjuk megtenni.

Nem kívánjuk, hogy ez így történjen. Éppen ellenkezőleg, mindannyian azt szeretnénk, ha megerősödne a szövetségünk, de ha ön a magányos út mellett dönt, ne legyenek kétségei, hogy önök nélkül is boldogulunk. Az orosz nyomás rákényszerítene minket. Ázsiában és máshol is gyorsan találnánk új szövetségeseket azok között, akik egyre kevésbé bíznak Amerikában. Nézze csak meg „az elszántak koalícióit”, amelyek a háború utáni Ukrajnáért és a háború utnáni Közel-Keletért jönnek létre, európai vezetéssel. Ezek a holnap szövetségei, ezek a jövő biztonságának a zálogai, mert míg ön rombol, mi építünk.