A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. március 13-án.

Ezt halljuk folyamatosan: Európa megosztott, passzív és annyira tehetetlen, hogy gyakorlatilag már meg is szűnt. Ez az első az iráni helyzetet övező két tévhitből, de mi sem áll távolabb az igazságtól.

Németország tényleg nem ellenezte az Egyesült Államok és Izrael hadba lépését Irán ellen, de például Spanyolország már igen. Míg a németek a kisujjukat sem mozdítják, a spanyolok csatlakoztak Franciaországhoz, hogy megvédjék Ciprust, egy uniós tagállamot, amelyet a többi tagállamnak támogatnia kell.

Az unió egyetlen lényeges katonai ereje, Franciaország elküldte az anyahajóját a Földközi-tengerre, hogy segítséget nyújtson a Perzsa-öböl országainak, amelyekhez védelmi megállapodások kötik. Franciaország nem szándékozik részt venni az amerikai-izraeli támadásban, de azzal, hogy megvédi a közel-keleti szövetségeseit, erőt mutat az iráni válaszlépésekkel szemben, és ezzel tulajdonképpen szembeszáll az Iszlám Köztársasággal.

Európa nem áll háborúban, viszont egyik uniós ország sem szeretné, ha az iráni teokrácia győzedelmeskedne, mert a biztonságuk éppúgy függ a közel-keleti helyzettől, mint az ukrajnaitól. Az európaiak nem csak hogy messze nem passzívak, hanem – micsoda véletlen egybeesés! – a háború harmadik napján Emmanuel Macron ünnepélyesen azt javasolta, hogy a francia nukleáris elrettentő erőt terjesszék ki azokra az uniós országokra, amelyek ezt kérik.

Nem arról van szó, hogy a franciák átadják az európai közösségnek a csapásmérő erejüket, és még kevésbé arról, hogy bevetik. Nem is arról, hogy az Egyesült Államok védőernyőjét a franciával helyettesítsék, hanem arról, hogy az európai nemzeti védelmi rendszereket fokozatosan a francia elrettentő erő köré szervezzék, ahogyan ma az amerikai nukleáris ernyő köré szervezik.

Így két védelmi rendszer létezhetne egymás mellett, és Európa felkészülhetne arra az eshetőségre, hogy az Egyesült Államok visszavonul Európa védelmétől. Németország vezetésével nyolc uniós tagállam máris csatlakozott a kezdeményezéshez, és ezzel párhuzamosan, a háború ötödik napján az Európai Unió bejelentette, hogy európai preferenciát vezet be, ha közpénzek elköltéséről van szó.

Az európaiak elfordulnak a szabadkereskedelem dogmáitól, elkezdik védeni az iparukat, és felkészülnek arra, hogy egyedül védjék meg magukat. Európa lendületben van, ennek ellenére az intellektuálisan ellustult nyilvánosság folyton csak a tehetetlenségéről beszél, és mechanikusan ismételgeti, hogy egy rezsimet csak szárazföldi csapatok bevetésével lehet megdönteni.

Furcsa. Az iráni teokrácia parancsláncolatai, fegyverkészletei, valamint polgári és katonai infrastruktúrái éppen a levegőbe repülnek. A nép által gyűlölt és nyilvánvalóan megosztott rezsim nem fogja kiheverni a pusztítást és a megaláztatást, amelyet elszenvedett. Talán túléli, a soraiból kilépett emberek személyében, de egy fél évszázados iszlamista kísérlet összeomlik – egy kísérlet az elfátylazott arcú iráni nőkkel, egy mindenható legfelsőbb vezetővel, Teherán regionális csatlósaival, akik készek részt venni a „cionista entitás” elleni végső offenzívában, és arról, hogy Irán, egy perzsa és síita hatalom fog arab és szunnita tömegeket történelmi bosszúba vezetni a Nyugat ellen. Ezt a kísérletet a bombák máris szétrobbantották.

A bombák pusztítanak és térdre kényszerítenek, de az is igaz, hogy még ha meg is szabadul a teokráciától,

Iránnak továbbra is szembe kell néznie a rendszerváltást követő politikai viszályokkal és azzal, hogy az etnikai és vallási kisebbségek esetleg el akarnak szakadni az országtól.

Egyáltalán nem kizárt, hogy sikeresen megoldja ezeket a konfliktusokat, de ebben csak magára számíthat, mert sem Donald Trump, sem Benjamin Netanjahu sem mondta soha, hogy Irán demokratizálása lenne a célja.

Az egyik azt akarja, hogy Irán visszatérjen az amerikai befolyási övezetbe, és hogy Kína elveszítse a létfontosságú iráni kőolajellátását. A másik arra vágyik, hogy Irán ne akarja többé megsemmisíteni. Ez nem az alakoskodás évszázada: visszatértünk abba a korba, amikor a fegyverek ereje és az államérdek számít. Igen, bombákkal igenis lehet történelmet írni, és nem, Európa nem tétlenkedik.