A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. június 7-én.

Lassan felébredünk végre. Az, hogy Kína technológiai fejlődése, alacsony gyártási költségei és hatalmas állami támogatásai már nem csak a stratégiailag jelentéktelen európai iparágakat sodorják veszélybe, hanem a csúcstechnológiai szektort is, az egész unió feje fölött kongatja a vészharangot.

Már nem arról vitatkozunk, hogy fel kell-e lépni Kínával szemben, hanem arról, hogy hogyan. Felnyitottuk a szemünket és védekezünk, de ez nem elég. Nem elég csak arra gondolnunk, hogy megvédjük magunkat a kínai túltermeléstől. Olyan erőviszonyokat kell kialakítanunk Pekinggel szemben, amelyek arra kényszerítik, hogy leüljön tárgyalni és vizsgálja fölül a gazdasági és kereskedelmi politikáját.

Ez nem lesz kockázatmentes. A most kezdődő csatában a kínaiak azokhoz a megtorló intézkedésekhez fognak folyamodni, amelyekkel már most is fenyegetnek minket, de nekünk is van két ütőkártyánk.

Az első a méretünk. Az unió nem a világ legnépesebb közössége. Nem is a legnagyobb kiterjedésű, de mintegy 450 millió – és hamarosan ennél jóval több – lakosunkkal, vásárlóerőnkkel és a megtakarításaink magas arányával olyan piacot alkotunk, amelyről Kína egyszerűen nem mondhat le. (Ahogyan az Egyesült Államok sem.) Ha korlátoznák vagy lezárnák az európai piachoz való hozzáférését, a kínai ipar egykönnyen nem találna hasonlóan jövedelmező fogyasztóterületeket.

Ezzel az adottsággal elég erős pozícióban vagyunk ahhoz, hogy azt követelhessük Kínától: alapjaiban tárgyaljuk újra a kereskedelmi kapcsolatainkat. Csak annyi kell, hogy elég elszántan és egységesen lépjünk föl, és belevethetjük magunkat a küzdelembe, hiszen a kínai gazdaságnak nagyobb szüksége van egy európai-kínai megegyezésre, mint a miénknek.

És aztán ott van Afrika. Afrikának 2050-re 2,5 milliárd lakosa lesz. A múlt század feltörekvő hatalma Ázsia volt, a mostani évszázadé pedig Afrika lesz. Elsősorban ott, a Maghrebtől Dél-Afrikáig, Szenegáltól Kenyáig fog eldőlni, hogy milyen erőviszonyba kerülünk Kínával.

Vagy hagyjuk, hogy a kínai ipar úgy megerősödjön Afrikában, hogy hamarosan tehetetlenné válunk vele szemben, vagy pedig közös eurafrikai frontba tömörülünk Kína ipari gyarmatosításával szemben.

Vagy hagyjuk, hogy a kínai ipar továbbra is saját vadászterületeként kezelje Afrikát, és minden szektorban megkerülhetetlen, domináns szereplővé váljon, vagy pedig felajánlunk Afrikának egy mindkettőnk számára előnyös fejlesztési stratégiát, ipari partnerségekkel a tömegtermelésben és a kulcságazatokban is.

A Földközi-tenger nem tenger, hanem egy tó, amelynek a partjai tökéletesen kiegészítik egymást. Délen, Afrikának beruházásokra van szüksége, hogy fejleszthesse az iparát, hogy csökkenthesse a munkanélküliséget azáltal, hogy megélhetést kínál azoknak a fiataloknak, akiknek ma nincs más választásuk, mint Európába vándorolni, hogy növelhesse az adóbevételeit, hogy kiépíthesse a hiányzó infrastruktúráját, és hogy lassítsa, majd leállítsa az agyelszívást.

Északon, Európának mire van szüksége? A sajátjánál olcsóbb, nem kínai munkaerőre, valódi eszközökre az illegális bevándorlás és a bevándorlás miatti politikai válság ellen, új piacokra a tőkéjének és az exportjának, és a kínainál erősebb iparra.

Európa jövője Afrika, Afrika jövője pedig Európa.

Vannak közös nyelveink: a francia, az angol, a portugál. Számos afrikai diaszpóra él Európában, amelyek gyorsan természetes összekötő kapoccsá válhatnak a földrészeink között. Az Afrika és Európa közötti közlekedés és szállítmányozás végtelenül olcsóbb és környezetkímélőbb, mint az Európa és Ázsia közötti. A földrajz azt mutatja: ha a Földközi-tenger nem elválaszt, hanem egyesít minket, Afrika és Európa egy összefüggő egésszé, a világ motorjává és a jövő első számú gazdasági hatalmává válhat – csak akarni kell.

Kép: Európai Unió