Mielőtt az olajárak újból az egekbe szállnak, és a közvélemény-kutatások azt jósolnák, hogy a novemberi választásokon elveszíti a többségét a Képviselőházban és a Szenátusban is, Donald Trump még megpróbálhatja menteni a helyzetet.

Kihirdetheti a győzelmét és visszavonhatja a csapatait Iránból, de mi történne ezután a Közel-Keleten?

Iránban a rezsim legkeményebb tagjai arra a következtetésre jutnának, hogy a hajthatatlanságukkal elérték, hogy hosszú ideig ne kelljen még egyszer külföldi beavatkozástól tartaniuk. Félretolnák a mérsékelteket, fokoznák az elnyomást és még több embert kivégeznének, hogy generációkra előre semlegesítsék az ellenzéket. Kína és Oroszország támogatásával Irán lenne a következő Észak-Korea, ahol a vezetők elsődleges célja az lenne, hogy megszerezzék az atomfegyvert, hogy elrettentsenek minden külső kihívót.

Nemcsak Irán állna át teljesen a sötét oldalra. A Perzsa-öböl másik partján Szaúd-Arábia sem maradna tétlen. Egy ellenséges, nukleáris síita hatalommal szemben ők is beszereznék az atomfegyvert. Törökország sem késlekedne ezzel, és figyelembe véve Izrael támadó erejét, a világ legrobbanásveszélyesebb régiójában hamarosan négy atomfegyverrel rendelkező hatalom lenne.

A legbizakodóbbak azt mondják, hogy egy ilyen szintű elrettentés kizárna minden új háborút a Közel-Keleten. Mások attól tartanak, hogy ez a nonproliferáció végét és a Szentföld apokalipszisét jelentené, de mindenesetre a rezsim keménykedése Irán területi egységébe kerülhet.

A kurdokkal az élen az etnikai és vallási kisebbségek, a lakosság közel fele, nehezen viselné, ha a központi hatalom még szorosabbra húzná a gyeplőt. A határvidékeken élő kisebbségek úgy gondolnák, hogy a hatalom nehézségei – egyszerre kell leküzdeni az inflációt, elhallgattatni az országot és feltölteni a polcokat – lehetőséget kínálnak számukra az autonómia, sőt a függetlenség elérésére.

Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Izrael támogatná ezeket a centrifugális mozgalmakat. Saját egységük megőrzése érdekében Törökország, Irak és Szíria viszont harcolna ellenük, és minden jel arra utal, hogy Donald Trump, még ha győzelmet is kiált és kivonja a csapatait, már nem lesz képes megfékezni azt a regionális káoszt, amelyet ő maga idézett elő.

Amerikának nincs már választása. Most, hogy belekezdett ebbe a háborúba, meg kell próbálnia megteremteni az Irán, és ezáltal az egész Közel-Kelet stabilizálódásának feltételeit.

Ez nem azt jelentené, hogy csapatokat kellene küldeni a helyszínre, hanem azt, hogy el kell kezdeni politikában gondolkodni. Ehhez nem kellene még jobban kimeríteni az erőforrásokat, hanem tűzszünetet kellene javasolni egy rezsimnek, amelynek nem kimeríthetetlenek a fegyverkészletei. A javaslat alapja az lenne, hogy Irán engedje szabadon a bebörtönzött ellenzékieket, fogadja vissza az emigránsokat, akik vissza akarnak térni, válasszon meg egy alkotmányozó közgyűlést, és hirdessen általános amnesztiát a dél-afrikai modell szerint.

Amíg a teokrácia nem fogadná el ezt a javaslatot, Amerika továbbra is rombolná a katonai és elnyomó képességeit, miközben megóvná Irán polgári, olaj- és gázipari infrastruktúráját.

Ha így tenne, Amerika egy világos és szükséges cél szolgálatába állítaná a katonai nyomást. Lehetőséget adni az irániaknak, hogy saját sorsukról döntsenek, a hatalmat a szabadság ítéletének alávetve.

Ha Amerika ezt tenné, közös irányba állíthatná az iráni nép többségének a demokratikus törekvéseit, a rezsim legmérsékeltebb szereplőinek pragmatizmusát, a diaszpóra különböző áramlatait, és a kisebbségek vágyát, hogy a vallási és kulturális identitásukat elismerjék. Ez egy új helyzetet teremtene, ami kihatna az egész Közel-Keletre, ha Amerika ezzel párhuzamosan azt követelné Izraeltől, hogy térjen vissza a kétállami megoldáshoz.

Donald Trump és barátai nyilvánvalóan még nem tartanak itt, de ki tudja? A szükség nagy úr, és addig is semmi sem tiltja meg az Európai Uniónak, hogy megtegye a válságból kivezető első lépéseket.