A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. március 4-én.
Egy zsarnok halálán nem lehet sajnálkozni. Éppen ellenkezőleg, szombat este minden okunk megvolt rá, hogy az irániak örömére gondoljunk, a több tízezer ellenzékire, fogolyra és tüntetőre, akiket ez a „legfőbb vezető” meggyilkolt, a mintegy ezerötszáz emberre, akiket csak tavaly felakasztatott, Mahsza Amínire, akit rosszul viselt fátyla miatt agyonvertek, arra, hogy Ali Hámenei rezsimje találta föl a dzsihádizmust, és mindazokra, akik világszerte az ő felbujtására elkövetett merényleteknek estek áldozatul. És mégis…
Mitől ez a kellemetlen érzés, amitől nem tudunk megszabadulni? Attól, hogy egy olyan ember szabadította meg a világot az iráni vezetőtől, aki minden, csak nem demokrata, és aki politikai hasznot remél ebből az akcióból? Egyáltalán nem: ha abszurd lenne fájlalni, hogy a Szovjetunió milyen sokat tett Hitler bukásáért, akkor miért lenne sajnálni való, hogy Amerika – még akkor is, ha Trump Amerikája – buktatta meg ezt a zsarnokot?
Talán attól tartunk, hogy a halála „politikai vákuumot” teremt, és káoszba fullad az egész térség? Nem, mert ezt azt jelentené, hogy kívánatosabbnak tartanánk egy Vladimir Putyin vagy Hszi Csin-ping-féle diktatúrát, mint a szabadság ígéretét. Minden hirtelen változás instabilitást hoz magával, de ettől még nem lesz minden status quo kívánatos.
Az iráni rezsimnek még vannak fegyverei, de nem annyi, hogy lángba borítsa a Perzsa-öblöt. Az utca népe – különösen az öbölmenti szunnita országokban – nem fog fölkelni egy perzsa, síita diktatúra védelmében, amely egyre gyengébb, és ráadásul bombázza őket. Ugyanakkor nem kizárt, hogy Iránban a vezér hívei megpróbálnak erőszakkal hatalmon maradni. Lehet, hogy vér fog folyni, de a rezsim különböző áramlatai mind ki fogják játszani a saját lapjaikat, és új szövetségek jönnek létre. A keményvonalasakat elszigetelik, és a teremtő káosz felülkerekedik majd azon a látszólagos renden, amit eddig is csak a félelem tartott össze.
Lehet, hogy az Iránban élő etnikai és vallási kisebbségek minden eddiginél erősebben küzdenek majd a függetlenségükért és ezek a törekvések szétszakítják a közel-keleti határokat?
Nem lehetetlen, de ha bekövetkezne, azért nem Ali Hámenei halálát kellene okolni. Sokkal inkább az Oszmán Birodalom felbomlását, amelynek a fennállása alatt a térségben nem voltak nemzeti határok; a francia és brit gyarmatosítást, amely megtagadta a kurdoktól a lehetőséget, hogy létrehozzák a saját nemzetállamukat, és inkább többnemzetiségű államokat hozott létre, ami jobban biztosította a brit és francia uralmat; a hidegháborút, amely lehetővé tette, hogy ezek a mesterséges határok érintetlenek maradjanak; és a Szovjetunió összeomlását, amely számtalan befagyott konfliktust élesztett fel a Közel-Keleten, és mindenhol a világon – röviden, az egész 20. századot kell okolni.
Más miatt vetül árnyék az örömünkre. Azért, mert ezek a bombázások és a vezér eltávolítása eltemették a nemzetközi jogot.
Donald Trump hiába hivatkozik az Iszlám Köztársaság által az Egyesült Államokra jelentett „közvetlen fenyegetésre”, nincs okunk elhinni, hogy ez valóban fennáll. Azért avatkozott be, mert izraeli és szaúdi szövetségesei sürgették, az izraeli és amerikai hírszerzés pedig arról számolt be, hogy szombat reggel lehetőség nyílik rá, hogy megcélozzák az iráni felsővezetés és Hámenei találkozóját, és mert Trump több hónapnyi belpolitikai kudarcot akart elfedni azzal, hogy besöpri a dicsőséget egy diktatúra megbuktatásáért, amelyiknek senki nem fog a védelmére sietni.
Donald Trump azért avatkozott be Iránban, mert ez neki politikailag megfelelt. Vlagyimir Putyin pedig most úgy tehet, mintha felháborodna a „nemzetközi jog” „cinikus megsértése” miatt, hogy relativizálja a saját agresszióját Ukrajna ellen. Senki sem fogja ezt bevenni, de ami biztos, hogy most már a Fehér Ház és a Kreml egyaránt az erő kultuszát támogatja. A második világháború végével kezdődő időszak, a nemzetközi jog uralma lezárult az iráni égbolton, és semmi okunk nincs ezt ünnepelni.
Fénykép: Mohammed Barno/Avash Media
