A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. január 5-én.
Ez egy diktatúra haláltusája. Lehet, hogy hosszú és fájdalmas lesz. Az is lehet, hogy a következő napokban hirtelen összeomlik az iráni teokrácia, amely 1979-ben egy pillanat alatt eltérítette és magához ragadta a demokratikus forradalmat.
Mindenféle forgatókönyv lehetséges; a drága megélhetés ellen tiltakozó tüntetések nagyon gyorsan elterjedtek, és az biztos, hogy ez a rezsim a végéhez közeledik, hogy megosztott, megvetett, intellektuálisan kimerült és közel három évtizede folyamatosan tiltakozásokkal küzd.
1997-ben elegendő volt, hogy Mohammed Katami, a hatalom soraiból származó reformer több toleranciát, szabadságot és a jogok tiszteletben tartását ígérje, hogy nők, fiatalok, szinte az egész ország rohanjon a szavazóurnákhoz, hogy elnökké válassza. Irán már akkor is elutasította a teokráciát, de ebben az iszlám köztársaságban a főnév sokkal kevésbé számít, mint a jelző.
A köztársaságot és elnökét a vallási intézmények tartják kézben, amelyek irányítója, Ali Hamenei ajatollah, a „legfelsőbb vezető”, ellenőrzi a bíróságokat, a médiát, a rendőrséget, a Baszidzsot – a vallási rendet fenntartó milíciát – és főleg a Forradalmi Gárdát, a rezsim hadseregét, az ország első számú gazdasági hatalmát, az államot az államban. Mohammed Katami így szinte semmit sem tudott teljesíteni ígéreteiből, az irániak 2001-ben mégis újraválasztották, hogy újra világossá tegyék: változásra vágynak.
Öt évvel később a legfelsőbb vezető elintézte, hogy az elnöki posztot egy fiatal konzervatív, Mahmud Ahmadinezsád kapja meg, akinek a meghamisított újraválasztása közel hat hónapos tüntetésekhez és tiltakozásokhoz vezetett. A „zöld forradalom” névre keresztelt mozgalom előrevetítette a 2011-es arab tavaszt: a demokratikus követeléseiben és abban is, ahogy a közösségi médiát használták a tüntetések szervezésére.
A zöld forradalmat véresen leverték, de Irán ezt követően újból egy reformert, Haszan Rohanit választott meg és választott újra. 2017-ben, húsz évvel Katami első megválasztása után, a teokráciát már ötödik alkalommal utasította el a nép, a rendőrség pedig 2022-ben brutális erőszakkal megölte Mahsza Amíni kurd diáklányt, akit állítólagosan rosszul viselt fátyla miatt tartóztattak le.
Ezzel kezdetét vette a Nő, Élet, Szabadság nevű tiltakozó mozgalom, amely név szerint a Vezetőt támadta. A fátyolviselés olyan tömeges elutasításához vezetett, hogy a rezsim mára gyakorlatilag feladta, hogy megkövetelje azt. Ezt a mozgalmat, ahogy a többit, szintén leverték, de volt, amiben a hatalomnak engednie kellett. Ezután jöttek az Irán elleni izraeli-amerikai bombázások, amelyek nyilvánvalóvá tették: az iráni hatalom tehetetlen. Most az áremelkedés, a több mint 50 százalékos infláció mozgósította a diákokat, a vidéki városokat és a bazárkereskedőket is, akik korábban a rezsim oszlopainak számítottak.
A jelenlegi elnök, egy reformer, nemrégiben egyértelműen a „mollakráciának” címezve kijelentette, hogy „ha nem oldjuk meg az emberek megélhetésének problémáját, a pokolra fogunk jutni”, és igaza volt. Ha a tüntetők közé lövet, népfelkelést kockáztat. Ha nem lövet, azt mutatja, hogy a hatalom csak arra vár, hogy valaki magához ragadja. A Vezető öreg, beteg, fáradt. A rezsim és maga a papság is egyre jobban megosztott. Bármi megtörténhet; a remény az, hogy a rendszer józanul gondolkodó tagjai felvállalják a felelősséget, amnesztiát hirdetnek és kiírják a parlamenti választásokat, ami aztán elkezdheti az új alkotmányozást.
Iránnak olyan tárgyalásos átmenetre van szüksége, amelyet csak a rezsim belsejéből lehet elindítani, ahogyan Spanyolországban Franco után történt. Ha erre nem kerül sor, akkor rövid vagy középtávon polgárháború, vérontás következik, külföldi szereplők beavatkozásával, ami csak még tovább élezi a nemzetközi feszültségeket. Az irániak és a világ jobbat érdemelnek ennél.
(Fénykép: Sima Ghaffarzadeh)
