A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. július 3-án.

Csak kapkodjuk a fejünket, annyian vannak. A hivatalosan bejelentettek, a potenciális jelöltek, a valószínű jelöltek és a háttérben várakozók – annyian pályáznak a francia elnöki székre, hogy az ember azt hinné: direkt hatalomra akarják juttatni a szélsőjobboldalt.

A centrum, a zöldek, a szociáldemokraták és a jobboldal, mivel mindannyian igényt tartanak a demokrata érzelműek szavazataira, teljesen elaprózzák a tábort. Ez pedig ahhoz vezet, hogy az első forduló úgy tűnik, már el is dőlt, és készülhetünk egyből a másodikra. Jean-Luc Mélenchon az egyik oldalon, Jordan Bardella vagy Marine Le Pen a másikon: a baloldal baloldala és a jobboldal jobboldala áll egymással szemben. És mivel Franciaországban a többség ugyanúgy jobboldali, ahogy a világ többi részén, sok demokrata pedig nem hajlandó Mélenchon pártját, az Engedetlen Franciaországot (La France Insoumise) választani – vagy legalábbis inkább őket zárnák ki a hatalomból, mint Le Pen Nemzeti Tömörülését (Rassemblement National) – az eredmény borítékolható.

A szélsőjobboldal nyer. Donald Trump és Vlagyimir Putyin pezsgőt bont, és nem hiszik el, mekkora mázlijuk van, hiszen soha nem titkolták, hogy az európai demokráciák „patriótáit” támogatják. És ráadásul Franciaország! Az unió egyetlen nukleáris hatalma és az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyetlen európai uniós tagja! Az európai egység feltalálója! Az unió második legnagyobb gazdasági hatalma!

Az álmuk valóra vált. A szélsőjobboldal a felére csökkenti Franciaország hozzájárulását az unió költségvetéséhez, ami így szét fog esni, mivel a többi 26 tagállam nem fogja pótolni ezt a hiányt, sőt, kénytelenek lesznek ők is kevesebbet befizetni. Amerika megszabadul bosszantó gazdasági versenytársától, az egységes Európai Uniótól. Oroszország szabad kezet kap, hogy még nagyobb nyomás alá helyezze Közép-Európát abból a célból, hogy visszaállítsa az elvesztett befolyási övezetét. Ukrajna sem számíthat már az európai összefogásra, amely eddig kiállt mellette, és a Kreml képes lesz rá, hogy a befolyása alá vonjon egy egész földrészt, amelyet nem óv sem az Egyesült Államok, sem az unió közös katonai védelme.

Ezek az úgynevezett „patrióták” tálcán kínálják Franciaországot két ellenséges hatalomnak, hogy használják csak eszközként a saját céljaik érdekében. Lealacsonyítják az országot, miközben lebontják és baráti nagyvállalatoknak ajándékozzák a közszolgálati médiát, ráadásul elárulják a legszegényebb választóikat azzal, hogy a gyökereikhez visszatérve könyörtelenül leépítik a szociális védelmet és a közszolgáltatásokat.

Ez az, ami készül. Ez az, ami hamarosan bekövetkezik, ha a demokraták – az összes demokrata, jobboldali, baloldali és mindenki más – nem szedik össze magukat. Csakhogy a francia demokrata tábor minden egyes ága és leágazása saját jelöltet akar, abban reménykedve, hogy az övé lesz a legerősebb, miközben a valódi közös ellenfelüket már nem is látják.

Hogyan lehet ezt megérteni?

Az egyik probléma azoknak a hölgyeknek és uraknak az egója, akik nehezen ismerik el, hogy nem mindenkiből lesz egy De Gaulle. A „megváltó” mítosza minden válság idején újra és újra felbukkan Franciaországban.

Franciaország most is válságon megy keresztül: már nem engedheti meg magának a korábbi életformáját, mert Afrikában vereséget szenved, mert Németország arra törekszik, hogy elhódítsa tőle az unió első számú katonai hatalmának a címét, mert már nem játszhatja ki a gaullista függetlenségi kártyát Washington és Moszkva között, és a nagyiparának jövője attól függ, hogy sikerül-e megalkotni egy összehangolt, nagyratörő európai iparpolitikát.

Európa a magáévá tette a közös védelem és a stratégiai autonómia francia eszméit, a franciák mégis zavarodottnak és elveszettnek érzik magukat. Európa franciául beszél, de ahelyett, hogy ebből erőt és büszkeséget merítenének, a franciák haboznak elfogadni azt az identitást, amelyet ez a látványos politikai siker, hosszú kitartás gyümölcse, kínál számukra. Bármennyire is megdöbbentő, haboznak vállalni az európai reneszánsz előmozdítójának, és egy napon talán Európa vezetőjének szerepét.

A franciák két identitás között ingadoznak: az egyik a múltbéli, arroganciáig menő egyediség, a másik egy erősödő európai identitás. Az utóbbi sokkal ambiciózusabb és jobban illeszkedik a a nemzeti történelmükhöz, hiszen azokhoz az időkhöz kapcsolódik, amikor ők voltak azok, akik Európát új horizontok felé vezették.

A közelgő elnökválasztáson ott lesz a tegnap Franciaországa, az elmúlt századokba menekülő Franciaország, az elavult és őrültségeket hablatyoló szélsőjobb és szélsőbal Franciaországa. És ott lesz a holnap Franciaországa, amely bátran a vitorláiba fogja a változás szelét, és egy új európai hatalom felé veszi az irányt. Ha bármi mást csinál, akkor elfordul a jövőtől és saját letűnt nagyságának a múzeumává válik.

A jövő Franciaországának az a tragédiája, hogy a támogatói még mindig azt hiszik, polgárháborút vívnak: polgárok a munkások ellen, jobboldal a baloldal ellen, a vállalkozások a jóléti állam ellen, miközben a baloldal már régóta a vállalkozások oldalán áll, a jobboldal pedig örökbe fogadta a szociális védelem témáját. Manapság már együtt kellene védekezniük a kínai dömping, a putyini revansizmus és az atlanti szolidaritás megrendülése ellen. Akárcsak egész Európának, Franciaországnak is szüksége van egy nagy demokratikus pártra, a felvilágosodás, a társadalmi igazságosság és az innováció pártjára, amely kiáll az egyesült Európa mellett azokkal a birodalmakkal szemben, amelyek Európa feldarabolásáról álmodoznak. Még mindig nem késtünk el, de akárcsak Londonban és Berlinben, Párizsban is szorít az idő.

Fénykép: Lorie Shaull