A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. január 15-én.

Talleyrand figyelmeztetett: „Szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.” Az iráni legfelsőbb vezető és a rezsimje hamarosan meg fogja tapasztalni ezt a nagy igazságot. Napokon vagy hónapokon belül meg fognak bukni. Azután, egy pillanatnyi őrült boldogság után Iránnak újra kell építenie magát, miközben körülöttük az egész Közel-Kelet átalakul a megrázkódtatástól. A diktatúra bukása nem hozza el a földi paradicsomot, de vége lesz, és ideje már, hogy vége legyen, mert a fegyvereken kívül semmije nem maradt.

A legfelsőbb vezető múlt pénteken golyókkal, drónokkal és tankokkal fenyegette a tüntetőket, akik már nem kérnek belőle és a rendszeréből. Az elégedetlenekkel szemben állnak azok a társadalmi csoportok – családok milliói –, amelyeket az Iráni Iszlám Köztársaság csaknem fél évszázados fennállása alatt szükségszerűen magához kötött. Ők mindent elveszítenének a rezsim bukásával, ezért meg fogják próbálni megvédeni. A fegyverek gyilkolásra és megfélemlítésre jók, de előbb-utóbb elfogynak. Vagy újakat kell vásárolni, amikor a fegyvertárak kiürülnek, vagy valamit fel kell ajánlani a népnek, hogy újból meg lehessen teremteni egy minimális konszenzust. Mindenesetre pénzre van szükség, sok pénzre. A nukleáris program, a nemzetközi szankciók, a libanoni Hezbollah, a szíriai diktatúra, a jemeni húszik, az iraki síita milíciák és a mollák összes többi térségbeli szövetségesének a finanszírozása annyira kiürítette a kincstárat, hogy már nincs egy fillér sem, amit az irániaknak felajánlhatnának, sem a bérek emelésére, sem infrastruktúrára vagy szociális kiadásokra.

Arról sem lehet szó, hogy újra megpróbálják elültetni az emberek fejében a nemzeti nagyság álmát, mivel az iráni forradalom már senkit sem inspirál a Közel-Keleten, és a mollák, a barátaikkal és a támogatóikkal együtt elvesztették minden befolyásukat a régióban. Már abban sem reménykedhetnek, hogy képesek tartósan félelmet kelteni az irániakban, miután nem tudták kivédeni az izraeli-amerikai bombázásokat, és nem tudták megtorlásul megtámadni Tel-Avivot sem.

Ez a rezsim már csak csont és bőr. Ez a rezsim meztelen. Kifulladt, mert egyetlen valódi sikere, hogy a nők számára is elérhetővé tették a felsőoktatást, visszafelé sült el, amikor a hallgatók kiharcolták, hogy ne legyen muszáj fejkendőt viselni. A rezsim katonái, kulcsfigurái és támogatói közül sokan nem fognak habozni, hogy hátat fordítsanak a hatalomnak, annak a reményében, hogy egy új rendszerben tiszta lappal indulhassanak, vagy csak hogy ne keveredjenek bele semmilyen atrocitásba.

A rendszer arra van ítélve, hogy darabokra törjön a makacsok és pragmatikusok, ideológusok és reformerek, vakok és realisták közötti széthúzásban. Teheránban új fejezet nyílik. Reméljük, hogy a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb véráldozat árán.

Amint megszűnik a konfliktus az iráni-síita tengely és a nagy szunnita hatalmak között, ami mindeddig fenntartotta a mostani közel-keleti határokat, a gyarmati területfelosztás révén létrejött államok egyre jobban széttöredeznek majd.

Ez a folyamat már ma is látszik Szíriában, ahol a kurd kérdés hamarosan kiválthatja Törökország beavatkozását, és veszélybe sodorhatja a szomszédos Libanon közösségi egyensúlyát. Az iraki Kurdisztán, amely már régóta autonóm, még jobban leválhat Bagdadtól. Lehet, hogy az Irán határain élő vallási és nemzeti kisebbségek is belevágnak a saját függetlenedési kalandjaikba.

Az egész régió alig észrevehetően belecsúszhat olyan feszültségekbe, amelyek a rivális hatalmakat, Szaúd-Arábiát, Törökországot, az Egyesült Arab Emírségeket és – a hamarosan új erőre kapó és új szövetségesekre találó – Iránt egymással szembe állíthatják. Az egész történet leginkább zavarba ejtő ellentmondása az, hogy az iráni rezsim bukása után már nem maradna olyan ország, amely hivatalosan Izrael ellenségének tartja magát, és újra népszerűvé válhatna az irániak régi elképzelése a három nem arab regionális hatalom: Törökország, Irán és Izrael közeledéséről.

Illusztráció: Sam Kal