Kanada az amerikai kontinens legeurópaibb országa. Kanada egy Európa Amerikában, de a miniszterelnöke nem ezért fogadta el múlt csütörtökön az unió társult tagságát, amelyet a Bizottság elnöke ajánlott neki, hanem azért, mert össze kell fognunk.
Bár nem mondták ki, de valójában egy politikai szövetség jött létre, egy szövetség valaki ellen, akinek a nevét Mark Carney soha nem említette, az amerikai ellenfél ellen, aki annektálni szeretné Kanadát, szemet vetett Grönlandra, és vámtarifákkal próbál mindannyiunkat térdre kényszeríteni.
Donald Trump ezt „nevetségesnek” találta, de jobb lenne, ha kinyitná a szemét, és belátná, hogy ez a kanadai–európai uniós szövetség már csírájában ott volt az unió, Nagy-Britannia és Norvégia közötti közeledésben; a Párizs és London által Ukrajna támogatására létrehozott önkéntes koalícióban, vagy akár az Emmanuel Macron által már 2022-re elképzelt Európai Politikai Közösségben, amely az összes európai demokráciát – függetlenül attól, hogy azok az Unió tagjai-e vagy sem – egy közös fórumban kívánja összefogni.
Tapogatózva, az Európai Unió már több éve igyekszik szembeszállni az orosz megszálló politikával, a kínai dömpinggel és az Egyesült Államok eltávolodásával. Az egyik eszköze, hogy létrehoz egy nemzetközi hálózatot olyan demokráciákból, amelyek hajlandóak közösen szembenézni ezzel a három kihívással. Franciaország és Nagy-Britannia – akik világszintű befolyással és Európa legjobb haderőivel rendelkeznek – irányítja a folyamatot, és feltűnő, hogy éppen egy olyan országgal együttműködve gyorsultak fel most az események, ahol mindkét országnak igen nagy a súlya.
Ezt a társult tagsági státuszt még meg kell alkotni. Ez egyébként nem feltétlenül lesz egyszerű feladat, de mindenesetra a tagállamok, a tagjelölt országok és azok mellett, akik tagállammá kívánnak válni, az európai konstellációhoz most egy negyedik államkategória is csatlakozik, amelynek Kanada csupán az előhírnöke. „Társultként” – és nem tagként – Ausztrália, Dél-Korea, Új-Zéland, talán egy napon Japán, Törökország, miután szakított az autokratikus irányvonallal, valamint egyes afrikai és közel-keleti államok is alkalmasak lennének arra, hogy közeledjenek az Európai Unióhoz abban, amit máris a Jövő Szövetségének neveznek, és amit, ami engem illet, a Demokratikus Entente-nek javaslok nevezni.
„Ez még messze van” – mondhatják. „Utópia” – mondták sokan Európában Ursula von der Leyen és Mark Carney beszédei után, de elfelejtik, hogy nemrég még abban sem hitt szinte senki, hogy az Unió a közös katonai védelem felé fog menetelni, felfegyverzi Ukrajnát, fontolóra veszi az európai termelők védelmét Kína ellensúlyozására, eljut odáig, hogy elfogadja a közös iparpolitikák lehetőségét, és megpróbál létrehozni egy Biztonsági Tanácsot.
A politikában a szükség törvényt bont. Kanada ennek a bizonyítéka, de a kérdés az, hogy mi, európaiak, képesek leszünk-e felnőni a kihíváshoz. A világ egyre nagyobb része szeretné, ha a sarkunkra állnánk, hogy velünk együtt ők is hallathassák a hangjukat. De az uniót a szétesés fenyegeti, ha a mi szavazatainkkal a szélsőjobboldal kerül hatalomra több nagy fővárosunkban is.
Franciaországban és Németországban nem állunk messze attól, hogy megvalósítsuk Trump és Putyin közös álmát, és még ha el is kerülnénk ezt az öngyilkosságot, a közös intézményeink is hamarosan megbéníthatnak minket. Mivel ezeket az intézményeket egy közös piac szabályozására tervezték, sem valódi végrehajtó, sem valódi törvényhozó hatalmat nem biztosítanak az uniónak, és így ők maguk az egyik akadálya, hogy az unió teljes értékű politikai hatalommá váljon.
Ez annyira igaz, hogy amikor Ursula von der Leyen Strasbourgban kezet nyújtott Kanadának, vagy amikor elindította az Európai Biztonsági Tanácsot, túllépte a Bizottság elnökének a hatásköreit. Mivel az európai uniós szerződések már nem felelnek meg a mai igényeknek, ő ténylegesen megsértette azokat, hogy kész helyzet elé állítson mindenkit. Jól tette.
Fénykép: © Európai Unió 2026 – EP
