A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. február 17-én.

Ez egész más hangvétel. Donald Trump ezúttal a külügyminiszterét, Marco Rubiót küldte Münchenbe, aki elég civilizált volt hozzá, hogy olyanokat mondjon: az Egyesült Államok Európa gyermeke, hogy erős Európát szeretne, és hogy „új életet akar lehelni” az Atlanti Szövetségbe, nem pedig szétrombolni. De miért váltott ekkorát az amerikai elnök?

Nem azért, mert meggondolta volna magát. Nem mondott le arról a tervről, hogy felbomlassza az Európai Uniót, viszont levonta a következtetéseket alelnöke tavalyi kudarcából, amikor ugyanezen a biztonsági konferencián egy az egyben nekiment az európaiaknak. Amivel csak annyit ért el J. D. Vance, hogy az unió összezárta a sorait vele szemben. Az alelnök tavaly olyan mély szakadékot ásott az Atlanti-óceán két partja között, hogy az európaiak nagy többsége ma már nem tekinti Amerikát szövetségesének. Ezzel kényelmetlen helyzetbe hozta az európai szélsőjobboldalt, amelyre Trump Amerikája támaszkodni szeretne, és ez még nem minden.

Amikor megpróbálta megadásra kényszeríteni Ukrajnát, és Grönland annektálásával fenyegetőzött, Donald Trump közelebb hozta egymáshoz az uniót, az Egyesült Királyságot, Kanadát és több más demokráciát, amelyek közös frontba tömörültek, és amellyel szemben Trump kétszer is kénytelen volt visszavonulót fújni.

Amikor megpróbálta megadásra kényszeríteni Ukrajnát, és Grönland annektálásával fenyegetőzött, Donald Trump közelebb hozta egymáshoz az uniót, az Egyesült Királyságot, Kanadát és több más demokráciát, amelyek közös frontba tömörültek, és amellyel szemben Trump kétszer is kénytelen volt visszavonulót fújni.

Marco Rubiónak, aki megnyerőbb és kevésbé ellenséges a demokráciával szemben, mint J. D. Vance vagy Elon Musk, minden lehetősége megvolt rá, hogy kezet nyújtson Európának. De hová ment München után?

Abba a két uniós országba, Magyarországra és Szlovákiába, ahol azt szeretnék – Donald Trumphoz hasonlóan – hogy Ukrajna elfogadja Oroszország tűzszüneti feltételeit. Alapvetően semmi sem változott; de akkor miért tapsolták meg mégis az európaiak Marco Rubiót, aki pedig egyértelműen arról győzködte őket, hogy csatlakozzanak a trumpista dogmákhoz?

Erre is egyszerű a válasz. Megkönnyebbültek, hogy a Fehér Ház a frontális támadást felcserélte arra: szövetségesek vagyunk, nézeteltérésekkel. Ettől nem lesz könnyebb Európának. Éppen ellenkezőleg, az európai szélsőjobboldal újra mozgásteret nyerhet tőle. Marco Rubio udvariassága sokkal hatékonyabbnak bizonyulhat Donald Trump számára, mint J. D. Vance durvasága volt. Mégis, azzal, hogy a Fehér Házat taktikai változásra kényszerítették, az európaiak időt nyertek.

Most, hogy az Egyesült Államok új életet akar lehelni a szövetségbe, kevésbé valószínű, hogy egyik napról a másikra kilép a NATO-ból, és ezzel becsukja Európa előtt a nukleáris védelmi ernyőjét. Európa eggyel távolabb került attól, hogy amerikai védelem nélkül találja magát, mielőtt saját védelmi rendszerét ki tudná építeni. A trumpista offenzívával szembeni ellenállásuknak köszönhetően az európai országok megkapták azt az időt, ami alatt megegyezhetnek arról, hogy hogyan építsék újra az Európai Uniót politikai hatalomként.

Egyelőre minden mozgásban van. Mindenhol folyamatosan vitatják a fokozatos uniós bővítés feltételeit, a megerősített együttműködést, a francia nukleáris védőernyő kiterjesztését az unió többi országára, egy olyan európai biztonsági tanács létrehozását, amelyben Nagy-Britannia is helyet kapna, valamint az Atlanti Szövetség fennmaradását is, amelyben Emmanuel Macron nyilvánvalóan nem hisz, míg a németek szeretnék újjáépíteni, két pillérre, egy európaira és egy amerikaira támaszkodva.

Világos, hogy minden európai ország különbözőképpen értékeli a helyzetet, de ez nem jelent valódi nézeteltérést, mivel Münchenben a lényeges kérdésekben feltűnő volt az összhang.

A briteket is beleértve mindannyian azt akarják, hogy minél hamarabb képesek legyenek önmagukat megvédeni, és nem hajlandók hagyni, hogy Trump újrarajzolja Európa határait. Ami az Atlanti Szövetség fennmaradását illeti, mindannyian tudják, hogy az végső soron az Egyesült Államoktól függ, nem pedig tőlük, és hogy addig is az a feladatuk, hogy a saját közös védelmükön dolgozzanak.

Fénykép: US Department of State