A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. február 10-én.
Ez a szervezetlen és átgondolatlan rohangálás Pekingbe pontosan az, amit nem szabadna csinálni. Először az ausztrál kormányfő utazott Kínába. Utána a francia elnök, az ír, a kanadai és a brit miniszterelnök. Hamarosan a német kancellár is csatlakozik hozzájuk, aztán még sokan mások is, mert a helyzet egyértelmű.
Kínával szemben az európaiak 2024-ben több mint 300 milliárd eurós kereskedelmi deficitet könyveltek el. A helyzet tavaly sem javult, és idén sem látszik változni. Az Uniónak ma minden oka megvan rá, hogy minél hamarabb korlátozza a kínai termékek beáramlását, de tagállamai rettegnek Kína megtorló intézkedéseitől, miközben mindegyiküknek létfontosságú lenne, hogy növelje a kivitelét az ázsiai országba. Ausztráliához és Kanadához hasonlóan mindegyikük megpróbálja még a többiek előtt feltenni a táblára a bábuit egy olyan játszmában, ami könnyen testvérháborúvá válhat.
Vörös szőnyeg és széles mosolyok – Hszi Csin-ping már nem is rejti véka alá az örömét. Már-már elhisszük, amit az európaiakról mondanak – hogy „megosztottak”, „naivak”, „a korszakváltás nagy vesztesei” –, de ezek az európaiak mégiscsak meg tudták torpedózni az amerikai-orosz tervet Ukrajna feladásáról, és mégiscsak visszavonulásra kényszerítették Trumpot Grönlandon. De hogy lehet az, hogy Trumppal és Putyinnal szemben egységesek, Hszivel szemben viszont annyira megosztottak, hogy a kínai elnöknek a kisujját sem kell mozdítania, hogy egymás ellen fordítsa őket?
A válasz az, hogy egy agresszióval szemben elég, ha csak összehangoljuk a fellépésünket. Viszont ahhoz, hogy egyenrangú partnerként tárgyaljunk Kínával, az Uniót mostanra már politikai hatalommá kellett volna tenni. Nem volt egyszerű fegyvereket és pénzt szervezni Ukrajna támogatására, de nem is volt lehetetlen, még ha későn adtuk is, és keveset. Nem volt egyszerű „nemet” mondani Trumpnak Grönland ügyében, de mégis, még Orbán Viktor sem merte kikezdeni a közös kiállást. Hszi Csin-pinggel szemben viszont óriásiak az Unió gyengeségei.
Közös európai iparpolitika híján nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Kínával olyan kereskedelmi kompromisszumról tárgyaljunk, amely megóvná a stratégiai ágazatainkat, és egyben támogatná a legfontosabb exporttermékeinket. A kínai ipari óriások a kínai állam és a kínai monetáris politika támogatását élvezik. Közös európai fellépés híján gyenge a pozíciónk velük szemben, és egyre csak gyengébb lesz. Közös európai kutatáspolitika híján Kína már nem a pamutpólók árában, hanem a technológiai innovációban versenyez velünk, ahogyan azt az elektromos járművek esetében már nagyon jól láthatjuk. Közös európai tőkepiac híján nem vagyunk képesek olyan mértékben és olyan hosszú távú projektekbe beruházni, mint a kínai vezetés.
Mi csak egy kirakósjáték vagyunk, míg Kína egy állam. Noha a gazdasági össztermékünk magasabb az övénél, nem tévedünk, ha azt mondjuk: a világ második legnagyobb gazdasági hatalma nem az Európai Unió, hanem Kína, mert Kína képes egységes gazdaságpolitikát folytatni, míg mi még mindig képtelenek vagyunk közös hangon megszólalni.
Pedig minden erre sarkall minket: a gazdaság, mert kereskedelmi kapcsolataink egyensúlytalansága tarthatatlan, és a politika, mert Trumppal szemben szükségünk lenne egy másik partnerségre, vagy annak legalább a lehetőségére.
Ezért nyitott De Gaulle a Szovjetunió felé: hogy kitörjön az amerikai gyámság alól. Ezért nyitott Nixon Mao Ce-tung felé: hogy a Kreml hátába kerüljön. Nekünk is ezt kellene tennünk, de ehhez abba kell hagyni a pánikolást. Mielőtt felszállnánk az első Pekingbe tartó repülőgépre, meg kellene határoznunk a Kínával folytatandó tárgyalások közös alapjait, ha nem is 27-es körben, de legalább Peking főbb kereskedelmi partnerei körében.
A szükség ezt diktálja, és ezzel megtesszük az első valódi lépéseket a közös iparpolitika és az Európai Unió közös külpolitikája felé.
Illusztráció: netsay @ Deviantart
