A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. október 6-án.

Az embernek kedve támadna felpattanni egy Londonba tartó repülőre, és kiáltványt intézni a franciákhoz, mint De Gaulle 1940. június 18-án. „Kimondták-e már az utolsó szót? El kell-e, hogy vesszen a remény? Végleges-e a vereség?” – kérdezte akkor, majd határozottan így felelt: „Nem!” Persze csak képletesen értem, és nem mennék el odáig, hogy pontosan idézzem a mondatait. De mégis: Franciaország szomorú, megdöbbentő, kétségbeejtő helyzetben van.

Az unió gyenge láncszemének, Európa beteg emberének nevezik a több ezer milliárd eurós adóssága miatt, de a legsúlyosabb nem ez. Az adósság leépíthető, főleg a megtakarítások ilyen magas szintje mellett. De ehhez látnoki vezetők kellenek, és egy vágy a nemzeti fellendülésre. Ehhez politikai intelligencia és politikai akarat kell, ami ma hiányzik a franciákból.

Bármennyire is érthetetlen, nem álltunk messze attól, hogy egy alkalmatlan embert, Jordan Bardellát válasszunk a köztársasági elnöki székbe, akit a fiatalok nagy része menőnek tartott a TikTokon, és akit a tehetősek nyugodt szívvel elfogadtak, mert szerette a pénzt. Most, hogy kiderült, hogy elég ostoba volt ahhoz, hogy azt higgye: „minden bankár zsidó”, már miniszterelnök sem lehetne belőle. Ennek ellenére ki az, aki továbbra is a közvélemény-kutatások élén áll?

Az, aki eléggé vak vagy eléggé bűnrészes volt ahhoz, hogy kitalálja és felemelje Bardellát. Ez nem más, mint Marine Le Pen, aki ráadásul sokáig követendő példaként beszélt a Brexitről, Donald Trumpról és Vlagyimir Putyinról. És kire szavaznának utána a második legtöbben?

Jean-Luc Mélenchonra, arra az emberre, aki azt javasolja, hogy töröljék el Franciaország adósságát – először azt mondta, hogy égessék el –, és akinek a pártja sztrájkra buzdítja a leromlott oktatás miatt kétségbe esett középiskolás diákokat, miközben egy fillérrel sem tud nekik segíteni, hacsak nem növeli tovább azt az adósságot, amit nekik kell majd visszafizetniük. Ami a többieket illeti – középen, a bal- és a jobboldalon – ők olyan ádázul marakodnak egymással, hogy még a legjobbjaik sem képesek kiemelkedni a mezőnyből.

Franciaország valóban megindulhat a lejtőn, mert a politikai erői képtelenek feltalálni magukat egy olyan világban, ahol már semmi sem hasonlít a múlt századra.

A baloldal makacsul védelmezi a már megszerzett szociális kiváltságokat, miközben az átlagos élettartam sokkal magasabb, a legnehezebb munkák pedig már nem ugyanazok, mint régen, és az érettségi már nem nyitja meg automatikusan az egyetem kapuit, hiszen nem több, mint egy bizonyítvány, ami igazolja a középiskolai tanulmányok befejezését.

Ha a baloldal továbbra is a mostani juttatási rendszerben szeretné finanszírozni a nyugdíjakat, akkor el kell fogadnia, hogy az embereknek hosszabb ideig kell dolgozniuk. Ha azt akarja, hogy az oktatás továbbra is ingyenes és színvonalas maradjon, akkor neki kellene elsőként visszaállítania a középiskolai és egyetemi felvételi vizsgákat. Ha el akarja fogadtatni a legnagyobb vagyonok, a vállalatok és a leggazdagabbak megadóztatását, akkor a társadalombiztosítást inkább adókból, mint járulékokból kell fönntartania, hogy csökkenjenek a munkaerő költségei és növekedjenek a nettó bérek. Le kell faragnia az állam működési kiadásait, és át kell gondolnia a szociális védelem egészét, hogy olcsóbban működtethesse és új célokat tűzhessen ki a számára.

A jobboldalnak pedig már nem kellene folyton amellett kardoskodnia, hogy csökkentsék a vállalati nyereségre, a vagyonokra és az öröklésre kivetett adókat. Vagy pedig nyíltan el kellene utasítania a szociális védelem és a vagyon újraelosztásának a teljes rendszerét. Választhatja ezt az utat, de ha az európai modellről az amerikaira váltana, akkor a szavazóbázisa végképp átállna a szélsőjobboldalhoz. Öngyilkosságot követne el. Pedig újjászülethetne, ha ehelyett inkább a szakszervezetek felé fordulna és azt ajánlaná nekik, hogy tárgyaljanak le egy új társadalmi szerződést, amely felszabadíthatná a vállalkozó kedvet az adminisztratív korlátok alól, és teret adhatna a közszolgáltatások fejlesztésének és modernizálásának.

Már nem elég azzal nyugtatni magunkat, hogy Németországban sem állnak jobban a dolgok, és szinte mindenhol máshol pedig sokkal rosszabb a helyzet. Franciaországnak, a baloldalának, a jobboldalának és a politikai centrumának újra fel kell találnia önmagát, mielőtt együtt elbuknak.