A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2026. október 28-án.

Nem csak Európa mozdult meg. Afrikában, Indiában és Latin-Amerikában is generációs tiltakozási hullámok támadnak fel, gyakran jelentősebbek is, mint Olaszországban, Görögországban, Belgiumban, Portugáliában, vagy akár Franciaországban, Szerbiában és Albániában.

A bolygó akkora részét érinti ez a jelenség, hogy már nem beszélhetünk véletlen egybeesésről. Természetesen nem a hatvanas évek közepén járunk, amikor a világ egész ifjúsága, kelettől nyugatig a fennálló rend megdöntésére vállalkozott, de elég lenne, ha más országok is megmozdulnának – talán az Egyesült Államok vagy Kína –, és máris nyilvánvalóvá válna a párhuzam.

A hatvanas években a háború utáni világrendet utasították el. Azt a kettészakadt világot, ahol a fiatal amerikaiakat Vietnamba küldték meghalni, Közép-Európát pedig orosz igába fogták. Ahol a két blokk felosztotta egymás között a „harmadik világot”, és ahol az erkölcsök és az illem mindenütt ugyanolyan puritánok maradtak, mint a 19. század végén.

A baby-boomer generáció sem Keleten, sem Nyugaton nem kért ebből többé: sem a nők alávetettségéből, sem a prágai tavasz leveréséből, sem az Egyesült Államok „hátsó udvarának” tekintett Latin-Amerika katonai diktatúráiból, sem a Vörös tér öregembereinek „létező szocializmusából”.

Huszonöt évvel később győztek: a kommunizmusnak vége szakadt, és a szexuális forradalom jócskán megváltoztatta a világot. Ma viszont megérkezett egy újabb nemzedék, amelyik éppen számot vet a múlttal, és semmi kielégítőt nem talál apái győzelmeiben.

Még nem tudjuk, milyen lesz az új szabadság, ezért erkölcsi normái sincsenek, és ezek híján együttélésre vonatkozó szabályai sem, amelyekhez igazodhatna. Arra sincs sok eszköze, hogy megvédje magát a pénzuralom önteltségétől és durvaságától, ami semmitől nem riad vissza, amióta nem kell tartania a kommunizmustól.

A tőket, mivel úgy véli, hogy nem kell többé alkudoznia a munkaerővel, rendszeresen a részvényesek érdekeit helyezi előtérbe a munkavállalókéval szemben, és általános élménnyé teszi a létbizonytalanságot. Az egyenlőtlenségek ismét hatalmasra nőnek. A korrupció gyökeret ver, a háború és a klímaváltozás kísértete pedig táplálja az egzisztenciális szorongását az új nemzedéknek, amely azt éli át éppen, hogy az állam újraelosztó szerepe visszaszorul, az oktatási és egészségügyi közszolgáltatások leromlanak.

Minden földrésznek megvan a maga történelme, és minden országnak megvannak a maga sajátosságai, de bárhol is mozdulnak meg a fiatalok, mindenhol felbukkan vagy a minőségi oktatás iránti igény, vagy a korrupció elítélése, vagy a elavult politikai erők elutasítása, vagy ezeknek a keveréke.

Ez igaz Szenegáltól Chiléig, Indiától Albániáig, Franciaországtól Kenyáig, és ez a generáció – ellentétben az örök randalírozókkal – mindenekelőtt rendet és törvényt akar, és hiteles megoldásokat a nehézségeire, sőt egy egyre erősödő újpuritanizmusban is igyekszik megtalálni az élet szabályait.

Semmiben sem hasonlítanak a felmenőikre, a „baby-boom” generációra. A baby-boomerek az anarchiával kacérkodtak: az egyéni szabadság nevében szálltak szembe az állammal és a berögzött szabályokkal. A mostani fiatal nemzedék ezzel szemben a közös szabályok és az államok elvesztett hatalmának helyreállítására törekszik, mert újra felfedezik, hogy a törvény a leggyengébbek fegyvere, mert visszafogja az ököljogot, és az erőseket is a szabályok betartására kényszeríti.

A baby-boom generáció észre sem vette, de az individualizmusuk utat nyitott Adam Smith nagy visszatérésének. Az unokáik — új politikai áramlatok előmozdítói Indiában, Szerbiában, Albániában és hamarosan másutt is — pedig olyan szociáldemokraták, akik nem is tudnak róla, hogy azok. Nem ellenségei a piacgazdaságnak, legalábbis nem jobban, mint Keynes volt. Ők nem forradalomra vágynak, hanem egy új reformkorra. Visszatérni a döntőbíró államhoz, a tőke és a munkaerő közötti kompromisszumokhoz, ahhoz, ami a New Dealt és az európai szociális modellt jellemezte.

Mindenütt új idők jönnek: egy új baloldal van születőben.